hát kedves – – – – –

– – – – lám sok víz

lefolyt itt is – – – ott is

de nem ugyanannyi

nem ugyanolyan – – – nem

ugyanúgy – – – – – – – –

– – – – – – – – – – –

hogy a ’mi folyónkban’?

– – – – – – francot

– – – – legfönnebb a

’mi vizünkben’ – – – – mert

csak ez ami átmos – – – – –

csak egyszer lehet

ugyanaz a víz ami átmos

– – – – csak egyszer lehetünk

mi azok akiket átmos – – – –

– – – – – – s aztán

ki- s beléphetsz akár

ugyanebbe a folyóba is – – – –

– – – – – – ez még marad

– – kedves – – – – – –

 * Ady Endre: Az eltévedt lovas

***

Megtudtam, hogy titkokat rejteget
A mi Dunánk, ez a vén róka,
Mikrõl talán sohase álmodott
Az õsi barlang-tüzek óta
Ez a közönyös Európa.

Megloptam a vén Iszter titkait,
Titkait az árnyas Dunának.
Magyar földön ravasz a vén kujon,
Hisz látott õ búsabb csodákat.
De akkor pletyka-kedve támadt.

Vallott nekem, nem is tudom, mikor:
Tavasz volt és õ csacska-részeg.
Táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt,
Budapestre fitymálva nézett
S gúnyos nótákat fütyörészett.

Talán Szent Margit híres szigetén
Állott velem részegen szóba.
(Ma is félve kalimpál a szivem
S hajh, már régen késik e nóta.
Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)

Nagy-komoly lett akkor a vén Duna.
Torkán hûlt vad, tavaszi kedve.
Olyan volt, mint egy iszákos zseni.
Alig mert nézni a szemembe
S én vallattam keményen, egyre.

>>No, vén korhely, láttál egy-két csodát,
Mióta ezt a tájat mossa
Sápadt vized, árnyas, szörnyû vized,
Mely az öreg árnyakat hozza.
Gyónjál nekem, vén falurossza.<<

>>Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendõ bûn, lanyha vétek,
Hideglelés, vergõdés, könny, aszály?
A Duna-parton sohse éltek
Boldog, erõs, kacagó népek?<<

S halk mormolással kezdte a mesét
A vén Duna. Igaz az átok,
Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:
Mióta õ zúgva kivágott,
Boldog népet itt sohse látott.

A Duna-táj bús villámháritó.
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.

>>Sohse lesz másként, így rendeltetett<<,
Mormolta a vén Duna habja.
S boldogtalan kis országok között
Kinyújtózott a vén mihaszna
És elrohant tõlem kacagva

 

AZ ELTÉVEDT LOVAS 

Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdõk és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Hol foltokban imitt-amott
Õs sûrûbõl bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.

Itt van a sûrû, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.

Kísértetes nálunk az Õsz
S fogyatkozott számú az ember:
S a dombkerítéses sikon
Köd-gubában jár a November.

Erdõvel, náddal põre sík
Benõtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.

Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa õsök,
Csupa erdõk és nádasok,
Csupa hajdani eszelõsök.

Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru utnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.

Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgü medve.

Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdõk és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.