Az Európai Idő honlapja
Az Európai Idő honlapja
Az Európai Idő honlapja

 


Székelyek! Vegyünk példát azokról,
akik példát vettek egykoron rólunk!!! - 5.:

Az angol-ír konfliktus

(folytatás előző lapszámunkból)

A béke felé – 2.

Ekkor azonban már az IRA nem volt hajlandó hallgatni, s így - tűzszünet hiányában - a Sinn Féin újfent csak nem kapcsolódhatott bele a békefolyamatba. S amikor már úgy tűnt, a Sinn Féint sehogy nem lehet bevonni a tárgyalásokba, csoda történt, illetve nem is csoda, csupán két jelentős külső változás: először Írországban, aztán Nagy-Britanniában. Dublinban a jobbközép Fianna Fáil került kormányra, melynek elnöke, Bertie Ahern még beiktatása előtt meglátogatta Gerry Adams-et, hogy elbeszélgessen vele az új ír kormány ulsteri terveiről, Londonban pedig a Munkáspárt jelöltje, az északír béke nagy híve, Tony Blair diadalmaskodott, méghozzá meggyőző fölénnyel. E fölény pedig azt jelentette, hogy a brit kormány végre kikerült a belfasti unionisták karmai körül, mert míg a kistöbbségű Major-kormány életképtelen volt a Sinn Féin részvételét ellenző és az IRA lefegyverzését követelő északír unionisták nélkül, addig Blair olyan erős kormányzati többséggel rendelkezett, hogy a belfasti protestánsok szavazatai nélkül is többségben tudott maradni. Elhárult hát az utolsó akadály is a békefolyamat elől, megkezdődhettek az érdemi tárgyalások.

Hosszú - sokszor személyeskedésektől, provokációktól és színjátékoktól sem mentes - politikai csatározás után 1998 áprilisában végül megszületett az északír rendezésről szóló megállapodás. Az utólag „nagypénteki megállapodás” névre keresztelt rendezési terv magába foglalta egy - bizonyos területeken önállóságot élvező - északír nemzetgyűlés és egy kvázikormány létrehozását, garantálta a tartományban kisebbségben lévő katolikusok jogait, valamint különféle koordinációs intézmények létrehozását irányozta elő mind Írország és Észak-Írország, mind pedig Nagy-Britannia, Írország és Észak-Írország kapcsolatában. Az egyezmény létrejötte érdekében csaknem minden félnek engednie kellett valamiből: a belfasti katolikusok „átmenetileg” lemondtak az ír sziget újraegyesítéséről, a protestánsok ígéretet tettek a katolikusokat diszkrimináló intézkedések felszámolására, Dublin és London pedig úgy módosította országa alkotmányát, hogy Észak-Írország Írországhoz való csatlakozását mindketten egy szabad északír referendumhoz kötötték.
A megállapodást jóváhagyó ír és északír referendumok után megindult a készülődés a nemzetgyűlési választásokra, melyre az egyezményt ellenző szélsőségesek - elsősorban a Ian Peasley vezette Demokratikus Unionista Párt (DUP) - úgy készültek, mint a békefolyamat megtorpedózására alkalmas utolsó lehetőségre. Az 1998. június 25-én megtartott választás azonban szerencsére a mérsékelt erők sikerét hozta. A győztes ezúttal is a protestáns Ulsteri Unionista Párt lett (UUP), a második helyet a szintén megegyezéspárti katolikus Szociáldemokrata és Munkáspárt (SDLP), a harmadikat pedig a Sinn Féin szerezte meg. A tartomány „miniszterelnöke” a győztes UUP frontembere, David Trimble lett, aki 1998 októberben - katolikus vetélytársával, John Hume-mel együtt - Nobel békedíjat kapott. A békemegállapodás teljesítését még egy minden addiginál kegyetlenebb terrortámadás sem tudta megakadályozni, melyet az IRA szakadár szervezete, a Valódi IRA vállalt magára.
Sokkal nehezebb feladat elé állította a „békecsináló” Tony Blairt ezzel szemben a Sinn Féin politikai életbe való bevonása. A választásokon diadalmaskodó UUP ugyanis addig nem volt hajlandó beengedni a Sinn Féin képviselőit az új „kormányba”, amíg az IRA meg nem kezdte fegyvereinek semlegesítését. 
A helyzetet végül a katolikusok és a protestánsok közötti közvetítésre felkért, volt amerikai szenátor, George Mitchell oldotta meg, aki elérte az IRA lefegyverzéséhez makacsul ragaszkodó David Trimble-nél, hogy beengedje kormányába a Sinn Féin képviselőit. Az általa kieszközölt kompromisszumos javaslat értelmében az UUP ugyanis már nem a fegyverek leadásához, csupán a leszereléssel foglalkozó nemzetközi bizottsággal való kapcsolatfelvételhez kötötte Gerry Adams-ék részvételét, ezt pedig már az IRA is el tudta fogadni. Elgördült az utolsó akadály is a kormányalakítás elől, így 1999 decemberében - három UUP, három SDLP, két DUP és két Sinn Féin miniszterrel - végre megkezdhette működését az északír kvázikormány.  
Melyet aztán 2000 februárjában Peter Mandelson, északír ügyekért felelős brit miniszter fel is függesztett, mivel az IRA nem tartotta magát az általa elfogadott lefegyverzési megállapodáshoz. Pedig Ír Köztársasági Hadsereg némi haladékot is kapott, hogy átadja a fegyvereinek leadási ütemét tartalmazó programját, a szervezet azonban még így is képtelen volt arra a szerinte megalázó lépésre, hogy önkéntesen leszerelje hadseregét. Május 6-án aztán megtört a jég, és az IRA vállalta, hogy fegyvereit „átmenetileg” használaton kívül helyezi, ami azért mégsem egyenlő az önkéntes megadással és lefegyverzéssel, csupán azok leltárba vételét és érinthetetlenségét jelenti. London ezután természetesen visszaadta Belfastnak önrendelkezési jogát, az északír kormány azonban továbbra sem tudott rátérni a lényegi kérdések vitatására: az első hetekben a lényegtelennek tűnő, ám az ottani lakosság számára létfontosságú brit szimbólumok ügye került a vita középpontjába.
A jövő - tekintve a június végi, Orániai Rend felvonulása által kiváltott zavargásokat, az IRA szakadár szárnyának és a protestáns milíciáknak növekvő aktivitását, valamint a hivatalos politikában is tapasztalható gyűlölködéseket - továbbra is bizonytalan, és nem tudni, a történelmi jelentőségűnek kikiáltott nagypénteki megállapodás valóban rászolgál-e a történelmi jelzőre, és a néhány évtized múlva megjelenő történelemkönyvekben nem csupán mint egy újabb sikertelen próbálkozás fog szerepelni.

(vége) 

Az Európai Idő honlapja
Az Európai Idő honlapja