Az Európai Idő honlapja
Az Európai Idő honlapja
Az Európai Idő honlapja

 


Csiby Károly:
Lesz-e székely feltámadás?
– 2 –

Avagy: Magyarországot (de először Székelyföldet) meg kell menteni

Drága székely testvéreim!

Az előző részben azt írtam, hogy „A címben szereplő kérdést szeretném felkiáltó, de legalább kijelentő mondatként ideírni. A kérdőjel azonban jogos – és fájdalmas.” Annál is inkább az, mivel az elmúlt napok eseményei után feltehetjük magunknak a kérdést, hogy a 2006. március 15-ére Székelyudvarhelyre összehívott ún. „Székely Nagygyűlés” mit is akar, mit mer akarni ezek után?
Mert „esemény” aztán volt bőven – egészen az eszelősen felkorbácsolt hisztériáig. Mielőtt azonban rátérnék ezek felsorolására és értékelésére, néhány szót kell ejtenem az előző számban megjelent szerkesztőségi cikk „székely-felosztásának” visszhangjára. Egy betelefonáló olvasó szerint túl finoman fogalmazunk: az áruló „árnyékszékelyek” tulajdonképpen szarszékelyek. Lapunk ugyan sok helyen „nem szalonképes” (igaz, nem is kívánkozunk az olyan „szalonokba”), de mégse használjunk vulgáris kifejezéseket – maradjunk tehát az „árnyékszékelynél”. Álljunk meg azonban itt egy kicsit. Olvasónk kifakadása azért mégis jogos, hiszen az „árnyékszékelyek” nemcsak magukat, de magát a székely nevet is bemocskolják!
Közéjük tartoznak annak a (nemrég jó pénzért eladott) székelyudvarhelyi székely nyomdának a tulajdonosai és vezetői, akik ama soha nem feledhető december 5-e előtt hatalmas példányszámban kinyomtatták a nemzetellenes, gazember MSZP égbekiáltó, NEM-re buzdító brosúráját.
Ugyancsak közéjük tartoznak azok a székely fiatalemberek is, akik a minap – természetesen szintén jó pénzért – jelölőcédulákat („kopogtatócédulákat”) gyűjtöttek Pesten az egyáltalán nem székely (sőt!) Bőhm András számára, aki történetesen a magyarellenes SZDSZ képviselőjelöltje.
És végül szintén ilyen árnyékszék-székely a furcsa identitású Hajdú Győző elvtárs is, aki legutóbb igencsak C. V. Tudor úr szájaíze szerinti dörgedelmet eresztett meg kenyéradó gazdái Romania Mare című lapjában, kitámadva lapunkat amiatt, hogy nemrég mertük adaptálni az 1918. december 1-jei Gyulafehérvári (román) Kiáltványt, követelve, hogy „a törvény szigorával lépjenek fel” ellenünk. És közben jól megdobálja sárral az RMDSZ-t, valamint Markó Bélát is, mivel „szemet huny” eme „merénylet” fölött, nem határolódik el tőle, tehát akkor nyilvánvalóan egyetért vele, sőt lehet, hogy ő áll mögötte! Ejnye-ejnye, domnule Haidu! Hát ez a hála azért, hogy Markó Béla kimenekítette az 1989-es marosvásárhelyi telefonkönyvben szégyenszemre egyazon lapon Hajdú Győző és Haidu Victor néven, de azonos telefonszámmal szereplő egykori főnökét és jótevőjét valamikor 1989. december végén titokban, az éj leple alatt Marosvásárhelyről, az ottani magyarok jogos haragja és bosszúja elől (akik ezt megelőzően rendszeresen ürülékkel mázolták be a szeretett főszerkesztő elvtársa ajtaját)? Markó Bélára és az RMDSZ-re mostanában nagyon rájár a rúd – lásd alább.

És, ha már a székely mivoltnál tartunk, még egyszer emlékeztetni szeretnék arra, hogy „Magyar lehet akárkiből, de székelynek születni kell!”. Valószínűleg ennek tudatában hozta létre és kezdte el osztogatni a hangzatos nevű „Tiszteletbeli Székely” címet Szász Jenő, Székelyudvarhely polgármestere. A címet egy bizonyos összeg befizetésével igényelheti bárki. És itt van a baj. Mert létezik ugyan a „tiszteletbeli doktori” (díszdoktori) cím intézménye, amelyet – mint a latin neve (Doctor Honoris Causa) is mutatja – elvileg (és az oklevélben szereplő indoklás szerint is) a kitüntetett jelentős érdemeiért ítélnek oda, de mindenki tudja, hogy a címre pályázó személynek előzőleg jelentős összeggel kell támogatnia az illető egyetemet, és akkor áll a vásár, még akkor is, ha az illetőnek valójában nincsenek különösebb tudományos vagy egyéb érdemei (lásd a Kárpátok Géniuszának és Géniusznőjének szekérderéknyi díszdoktori címét). A „Tiszteletbeli Székely” cím esetében azonban tudtommal senki nem firtatja a címet igénylő érdemeit. Pedig kellene! Mert ha érdemtelenek is megkaphatják (pénzért!), akkor folt esik a székely néven! Amellyel csak ne díszelegjen senki érdemtelenül! És egyébként is: ki hatalmazta fel Szász Jenőt a székelységet leértékelő cím létrehozására és osztogatására?

De térjünk vissza az „eseményekhez”, amelyeket az váltott ki, hogy lapunk legutóbbi számában, egy szerkesztőségi cikkel bevezetve, közzétettük a „Mit kíván a Székely Nemzet?” című 12 pontot, amelyet az interneten találtunk, mint a március 15-ei székelyudvarhelyi Székely Nagygyűlés lehetséges Kiáltványát. (Amit, mellesleg, bármelyik más lap is megtehetett volna, ha tényleg komolyan veszi a nem korlátozható tájékoztatás alapelvét.) Erre lett is aztán nagy égszakadás-földindulás! A minden oldalról szorongatott SZNT, ahelyett, hogy – bizonyítékként, miszerint nem ez lesz a Nagygyűlésen felolvasott Kiáltvány – közzétette volna az igazit, furcsa állóháborúba kezdett. Gazda Zoltán, az SZNT alelnöke és programszervezője gyorsan kijelentette, hogy ez kétségtelenül diverzió (!?), amely mögött nem kizárt, hogy éppen maga az RMDSZ áll! Nem tudni, milyen furcsa mechanizmus folytán pattant ki a tiszteletreméltó Gazda József „messzire esett alma” fiának fejéből a tipikusan kommunista-osztályharcos „diverzió” kliséje. (Folytatnia is kellene a már avíttnak hitt, pártállami terminológia megkezdett sorát, elő lehetne venni a „szabotázs”, „államellenes összeesküvés”, „ellenforradalmi szervezkedés”, „jobboldali elhajlás”, stb. címkéket, bunkóként jól használhatók.) Mindenesetre a fogalom másoknak is megtetszett, és két napon belül már mindenki diverzióról beszélt a médiában. Lett is aztán annyi „diverzió”, hogy, ha minden rémhír és rágalom igaz lenne, kő kövön nem maradna a Székely Hazában!

Furcsa egyébként ez a kommunista terminológiában, illetve a hivatalos román ideológiai terminológiában gyökerező szóhasználat. A Nagygyűlésen dr. Csapó által felolvasandó Kiáltvány – szintén az interneten hozzánk eljutott – szövegében ugyanis egy helyütt az elnök úr (vagy szövegírója) holmi „1918. december 1-jei Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlést” emleget, ami nem más, mint a hivatalos román nemzeti ideológiát tükröző „Marea Adunare Nationala de la Alba Iulia” szolgai fordítása, amely ugyanolyan nevetségesen hangzik manapság, mint a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom”! És ráadásul még helytelen is – a helyes meghatározás „Nemzeti Gyűlés” lenne, ugyanis a „Nemzetgyűlés” az a Parlamentnek, Országgyűlésnek megfelelő államjogi fogalom. (Ugyanúgy helytelen, mint a „Néptanács” a „Népi Tanács” helyett!)

De más baj is van a klisékkel-közhelyekkel címkéző fejekben. A Krónika című „erdélyi magyar közéleti napilap” 2006. március 10-12-i (hétvégi) számában egy Papp Attila Zsolt nevű pökhendien magabiztos fiatalember a lapunk előző számában megjelent inkriminált anyagot nemes (azaz inkább liberális) egyszerűséggel „körítéssel is bőven ellátott agyrémnek” nevezi. Jegyzetének csattanójaként Franz Kafkát idézi, a „mérlegelő értelem” védelmében. Azt tanácsolom Papp fiatalúrnak, olvasson még jó sok Kafka-művet. A beteg lelkű zsidó szerzőnek van ugyanis egy novellája, amelyben a hős egy nap arra ébred, hogy csótánnyá változott. De addig is tanuljon meg rendesen és főleg helyesen magyarul, és kerülje a román tükörfordításokat (pl. lapot „visszavonni”, stb.).
És, hogy a suta, szerencsétlen fogalmazásnál maradjunk, itt van még a várva-várt plakát. Amelynek az előző változatát – a kaszát fenő székely miatt – az illetékesek elvetették, a szövege viszont megmaradt. És benne rögtön az elején: „Tegyünk hitet Székelyföld autonómiája mellett!”
A Magyar Értelmező Kéziszótár legújabb (2003-as) kiadása szerint is a „hitet tesz valami mellett” kifejezésnek a következő jelentései vannak: a) esküvel erősíti, hogy igaz; b) ünnepélyesen kijelenti vagy magatartásával bizonyítja, hogy hisz benne, illetve magáénak vallja”. Mindkét esetben azonban „hitet tenni” csak létező valami mellett lehet! Létező autonómia pedig nincs Romániában, és nem is lesz! Hiszen még a szemkiszúrásból holmi „kulturális autonómia”-halandzsáért kuncsorgó „kisebbségi törvénytervezetet” is feldühödten lesöpörték az asztalról!
Jobb lett volna tehát így fogalmazni: „Álljunk ki Székelyföld autonómiájáért!”, vagy „Követeljük Székelyföld autonómiáját!” – ha már Csapó József mindenképpen ragaszkodik az imamalomként hajtogatott „autonómia” fogalomhoz. Amelynek – saját bevallása szerint is – legalább ötféle megvalósulási változata lehetséges, a nyelvi autonómiától a teljes területi önállóságig. Csapó úr vajon melyiket tűzte ki célul? Vagy esetleg jobb lenne – egy nyugis brüsszeli iroda reményében – lobbizni egy „Ideiglenesen Magyarul Beszélő Közép-Romániai Autonóm Eurorégió” létrehozása érdekében?

Az embernek néha az az érzése, hogy ezt az egész „székely ügyet” becsvágytól, személyes ambícióktól fűtött akarnok dilettánsok kaparintották a kezükbe, és ennek is az lesz a vége, mint eddig minden olyan nemes célnak, mozgalomnak, amelyet opportunista „ejtőernyős megmondóemberek” szálltak meg, zsebükben a jól fizető gazda forgatókönyvével (lásd: MDF, KDNP, FKGP, és legutóbb a MIÉP).

Majd meglátjuk. Most, a Nagygyűlés előestéjén még mindig nem tudni azt, hogy „Mit kíván a Székely Nemzet”. Egy azonban biztos. Most már nem lehet, nem szabad sem megállni, sem visszafordulni.

Az előző részben egy 56-os forradalmi jelszót idéztem, a mára adaptálva azt. Most is ezt teszem. 1956. október 23-a egyik jelszava ez volt: „Nem állunk meg félúton, / Kommunizmus pusztuljon!”. Most azt mondhatnánk, ha van elég erőnk: „Nem állunk meg félúton, / A megszállás pusztuljon!”

Neves és sokáig méltatlanul feledett nagy tudósunkról, a csíktaplocai Xántus Jánosról feljegyezték, hogy amerikai útja idején részt vett egy bölényvadászaton, amelyen megmentette egy indián törzsfőnök életét azáltal, hogy – kiváló vadász lévén – leterítette az őt felöklelni készülő bölényt. Amikor a fehér embertől szokatlan teljesítménytől meglepett, de tiszteletét és háláját kifejezni kívánó törzsfő, tolmács útján megkérdezte Xántustól, hogy hova valósi, mely népnek fia, a nagy földrajztudós némi gondolkodás után ezt felelte: „Mi Európa indiánjai vagyunk”… ő akkor, az 1850-es években még csak arra gondolhatott, hogy, az indiánok rokonaiként, mi is a Tudás Népe vagyunk, amelyet ugyan bekerítettek a mohó és kegyetlen megszállók, de még nem győztek le végleg. Száz év múlva pedig már álltak a jól bekerített rezervátumok az 1 százalékosra zsugorított létszámú maradék indiánnak.

De bizakodjunk. Higgyünk abban, hogy „A székely név megint szép lesz”. És akkor „Megáll a szikla, nem porlik tovább” – ahogyan a Székely Himnusz, Pap Gábor szerzette, a címoldalon olvasható új, utolsó szakasza biztat.

És kezdjünk el mindennap imádkozni újra így:

„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában!
Ámen.”

Úgy legye!

 

Az Európai Idő honlapja
Az Európai Idő honlapja