Az Európai Idő honlapja
Az Európai Idő honlapja
Az Európai Idő honlapja

 


Csíki Sándor:

Őseink feltámadnak gyermekeinkben

Csonka családban élni: befele síró, fájdalmas keserűség. Ezt a kegyetlen érzést, hála a Fennvalónak, én soha, de soha nem érezhettem. Mert meg se tapasztaltam.
Családjukért sokat gyötrődő, egyszerű, de tisztességes szülők hajlékában láttam meg a napvilágot. A nótára kanyargó, (elég gyakran kiöntő) Nyárád melletti székely-magyar faluban: Baczka-Madarason. Épp abban a "dicsőséges" kollektivizáló időben, amikor a második világháborút alig kiheverő, erdélyi magyar világot a kommunizmus terjedő mételye rágcsálta. És kulákcsúfolókkal sorvasztotta.
Statisztikailag is fontos volt, hogy a világra jöttem. Hiszen azelőtt két világháború is megtizedelte Székelyföld, Erdély magyar ajkú férfi lakosságát. Kicsiny településem sok hősi halottat siratott a küzdelmek végeztével. Nem őseimen múlott, hogy mindkét világégés balul végződött magyar hazánk és erdélyi magyar népünk számára. Hiába folyt magyar vér, mindkét háború után Romániához csatolták szülőföldünket. Hogy az őseim egy addig még soha nem tapasztalt, hitvány, komisz román világra ébredjenek. Megcsonkult családjaikkal egyetemben. Számbelileg is jól megfogyatkozva.
Én szép családba, de akaratom ellenére is, már ebbe a kétszeresen is zsivány világba érkeztem. Elnyomóink két marokkal fogták torkainkat. A kommunista nyomulás és a román megszállás proletár markában nyöszörögve érkeztem. De reménykedve vártak, megörvendtek nekem. Mert családunkat vérveszteség érte, ezért fel kellett támadjunk épp születő gyermekeinkben. Remélem, ez a pótlás évszázadok múlva is meglesz.
Dacolni fogunk az idővel, akárcsak református cintermünk öreg fái, amelyeket 1849-ben ültetett az akkori református lelkész: Losontzi József. Annak tiszteletére, hogy a magyar hadsereg ostrommal bevette Buda várát. Ezek a három nagy háborút és sok rendszerváltást eltűrő fák, abban az évben fogantak, amikor a magyar nemzet költője elesett Segesvár mellett a csatatéren. Ezért Petőfi Sándor emlékét is őrzik kegyelettel. Akinek dicső nevét sok falumbeli hordozza azóta az elvénült időben.
Gondolom, őseim is ezért adták gyakran gyermekeiknek ezt a nevet. A Kicsi utcában, ahol a porban mezítláb szaladgáltam, s szép lassacskán felnőttem, igencsak népszerű volt ez a keresztnév. A tucatnyi családi házból háromban a családapa és a fia is, ezt a nevet viseli. Mivel ezen a helyen sok harmadik generációs fiúgyermek is erre a névre hallgatott, Sándor napi rügyfakadáskor elég gyakran nótaszótól visszhangzott Nyárád martján dülöngélő Kicsi utcám. Miközben zsákokban hoztuk az ünnepre a meleget.
Jó volt ideszületni, ebbe a barátságos, biztonságos, nótás kisfaluba és a meleg családi fészekbe. Jó volt háborúkban elesett ősapáink porából feltámadni és ugyanott lenni, ahová valamikor a sors őket vetette. Szeretettel körülvéve élni egy fájdalmasan kidőlt oszlop sarjadásaként. Világra jövéssel gyógyítani az alig behegedt sebeket.
Az első világháborúban negyven falumbeli ember lelte halálát a csatatéren. Az 1926-ban leleplezett és a református templom falán őrzött emléktáblán névrokonom neve is ott díszeleg. Aki a családjára szakadó legelső román világban így már a tartóoszlop szerepét nem tölthette be. Ezen tábla mellé 1974-ben jókora késéssel egy másik emlék is felkerült.
Erre az emlékplakettre negyvennégy madarasi ember neve van feljegyezve, akik mind idegen földön egy jeltelen sírba kerültek a második világégés végeztével. Nagyapám is velük ment el. Istentiszteleteken azért fogja unokakezemet.
Oseim neveit és tragikus tetteit magam előtt görgetem. Örök talány marad számomra, hogy vajon melyik sors a hitelesebb? Élni másodrangú emberként, megaláztatva saját szülőföldeden? Vagy pihenni valahol csendben a jeltelen sírban? Tisztességből példát mutatva gyermekeidnek, leszármazottaidnak.
Hajlongva tűrni álnok, hazug megszállóinknak? Vagy megbékélt lélekkel nyugodni a márványtáblán ősi, tiszta templomod évszázadokat tartó fehér falán.
Csonka családban élni: befele síró, fájó keserűség. Hatalmas szívbéli fájdalom. Hála a Fennvalónak, én ezt soha, de soha nem érezhettem. De megérezték örökre falumbeli atyámfiai: özvegyek, árvák, gyermekeiket elveszítő, idősödő, fiaikat temető emberek.
Akik keservesen énekelték néhanapján mulattságokon, hogy: "Hol vagytok székelyek, Erdélyt bíztam rátok? Mit is szólanátok, elveszett hazátok." Mert magyar feltámadást soha, de soha nem érhettek meg. Pedig elveszített családtagjaik drága vére hűséggel áztatja az anyaföldet. Árvákat hagyva maga helyett.
Hálát adok a sorsnak, hogy nem csonka családban születtem. Hanem egyszerű, de két szülővel védett hajlékba, gerinces faluba, egy csodás vidékre érkeztem. Ahol a szülők vállvetve gyötrődtek azért, hogy jólétben, tisztességben felneveljék Isten ajándékaként érkező gyermekeiket. Elesett nagyapák maradékait.
Gyermekeikbe oltva, hogy a sok véráldozat és a számtalan elbukás ellenére mégis van feltámadás, magyar kikelet. Hisz mindannyian feltámadunk újra és újra: utódainkban. Neveinket hordozó gyermekeinkben.

 

Az Európai Idő honlapja
Az Európai Idő honlapja