Az Európai Idő honlapja
Az Európai Idő honlapja
Az Európai Idő honlapja

 


"Magyarország összetett és egyre mélyülő intézményes válságában, mostanra az elitválság vált a leginkább szembetűnővé.
A (...) Gyurcsány-meghallgatás alatt és nyomán vált nyilvánvalóvá az, hogy egy Gyurcsány kaliberű személyiség ilyen magasra emelkedhetett, az a mai MSZP bűne.
Hogy ez az MSZP kormányozhat, az a magyar baloldal bűne. Hogy ez a történelmi bűnökkel terhelt, és a rendszerváltozásban újabb bűnöket magára szedett baloldal ma kormányozhat, az a magyar társadalom bűne. Hogy a magyar társadalom ilyen helyzetben van, hogy Európa legtájékozatlanabb társadalma lett, hogy megszűnt a nemzeti és a társadalmi progresszió s a szolidaritás ismeretlen fogalom benne, az a magyar értelmiség és elitjének a bűne. A kormány és a miniszterelnök vesszőfutása megkezdődött: egyfelől nem takargatható tovább, hogy maga kezdeményezte az orbáncsurkázást Washingtonban, s azzal egy elképesztően ostoba és saját országára veszélyes politikus képét mutatta be. "
(Gondola hírösszefoglaló - 41.hét - 2005. október 16.)

Csiby Károly:

CSERMANEK KÍSÉRTETE…

… járja be Kelet-Európát – parafrazálhatnám a világrontó rabbigyerek, Marx Károly „Kommunista Kiáltványának” kezdő sorait.
Igen, a felvidéki tót cselédlány és munkaadója, a zsidó terménynagykereskedő zabigyerekeként 1912-ben Fiuméban világra jött Csermanek (később Kádár) János, az 1956 utáni példátlan tömeggyilkos szelleme kísért újra, kései utóda, Gyurcsányi gúnykormányfő személyében.
Október 20-án, röviddel az 1956-os forradalom évfordulója előtt, nagy csinnadrattával a román fővárosba érkezett a magyarországi kormány dicstelen küldöttsége, hogy részt vegyen a happening-szerű „közös magyar-román kormányülésen”. Aminek nyilvánvalóan csak protokoll-szerepe volt, demonstrálandó azt, hogy „minden nagyon szép, minden nagyon jó, és mindennel mindenki nagyon meg van elégedve”. Mert a piros pontokra igencsak szüksége van a legutóbb drámaian korruptnak minősített balkáni országnak, amelyik lázasan és mindenáron igyekszik a Kánaánnak meghirdetett Európai Unióba. Azazhogy a jelenlegi vezetői akarnak mindenáron zsíros brüsszeli képviselői és komisszári fizetéseket zsebrevágni, a kenőpénzek után, amelyek, ugye, nem csörgedeznek állandóan. Tudva tudják ugyan, hogy az EU fedőnevű Brüsszeli Bűnszövetkezet akkor is bekebelezné Romániát, ha Nigériánál is korruptabb és a még mindig kommunista Kubánál is kevésbé demokratikusabb lenne, mert a saját műanyag-mocsarában fuldokló „művelt nyugatnak” kell a még tiszta környezet, a tiszta (és sok) víz, no meg főleg a piac.
No de mindegy, a repülőtérre megérkezett a kormánygép, majd Gyurcsányi elvtárs és a sok rosszarcú minisztere azonnal Snagovba hajtatott, ahol „lerótta kegyeletét” a Csermanek elvtárs által, másokkal együtt annak idején oda deportált Nagy Imre emlékműve előtt. Arról nem szólt a híradás, hogy megint beszélgetett volna elődje szellemével, mint tette azt tavaly ilyenkor a pesti bronzszobor karját átszellemülten lapogatva, de sebaj. A – régi jó kommunista szokás szerint – kirendelt iskolások dideregtek vékony egyenruhájukban, a „magas rangú külföldi vendégekre” várakozva, hogy – mint régen a kijelölt úttörők – „örömmámorban úszva” üdvözölhessék őket. Velük azonban senki nem törődött. A csillogó autók hamar el is porzottak a román főváros irányába, amelyet az olcsó poénokat kedvelő sajtóhiénák azonnal el is neveztek Bukapest-nek! Jópofa, nem? Akár maradhatna így is, legalább a „művelt nyugat” nem keverné össze állandóan a két városnevet.
A „közös kormányülésnek” nevezett performansz-talkshow, sűrű fényképezés közepette lezajlott elég hamar. Mondhatni „nyílt, elvtársi légkörben”, mint régen. Semmiről nem kellett ugyanis tárgyalni, érvelni, vitázni. Minden előre „le volt vajazva”. A vízjeles papírra nyomtatott megállapodások is szép rendben, bőrbevonatú dossziékban várakoztak sorukra. Alá is írták őket, újabb sűrű vakuvillogás mellett. Kivétel nélkül olyan, amúgy jelentéktelen, tárcaközi megállapodások voltak, amelyeket – normálisabb államok között – az illetékes köztisztviselők rutinfeladatként szoktak időről-időre megoldani. A román miniszterelnök megköszönte azt, hogy szeptember végén a magyarországi parlament (egy kis simlivel) megszavazta Románia EU-tagságának ratifikálását, majd kijelentette, hogy a Bolyai Egyetem visszaadásáról szó sem lehet. (A hála nem történelmi, de még csak nem is diplomáciai kategória. Románia esetében, mely ország még a papírra vetett ígéreteit sem szokta betartani, aztán különösképpen nem.) Valami ígéret történt ugyan arra, hogy a magyar nemzeti közösség adóját is lazán besöprő román állam „részt vesz majd” a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen folyó oktatás finanszírozásában. Majd. (Lásd: a kutya vacsorája.)
Folyt azonban, mint az elromlott csapból, az „európázás”. Gyurcsányi elvtárs a minden bizonnyal a sírjában forgó szegény József Attilát idézte: „Anyám kun volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az”. (A saját szülei származásáról azonban nem nyilatkozott, pedig sokan kíváncsiak lennének rá.) Majd kijelentette, hogy az Európai Unióba való integrálódás „a maradék nyavalyáinkat is eltűnteti”.
Este pedig részt vett a román televízió talkshow-jában, ahol kijelentette: „Magyarország nem akarja Erdélyt, mert tudja, milyenek az aktuális politikai realitások”.
És itt kísértett Csermanek elvtárs szelleme. A „jó Jani bácsi” ugyanis – két kivégzés között – 1958. februárjában, Kállai Gyula államminisztere kíséretében Marosvásárhelyre, majd Bukarestbe látogatott, ahol megdicsérte a román kommunistákat a nemzetiségek jogegyenlőségéért, majd „Erdély kérdésével” kapcsolatban kijelentette: „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”.
Köszönetképpen azért, hogy az 1956-os forradalom idején Románia felajánlotta, hogy „ismét (harmadszor is) megszállja Magyarországot”, Kádár árulása után pedig sebtében átküldött négyezer magyar anyanyelvű (!) szekust, hogy segédkezzenek a Horn Gyula-féle pufajkásoknak honfitársaik legyilkolásában.
A román kormányfő a „francia-német megbékélési modellt” emlegette. Elfeledve azt, hogy a két kultúrnemzet (!) nem úgy békélt meg (őszintén!) egymással, hogy közben a másik nemzet tagjainak erőszakos asszimilálására törekedett volna!
A romániai román és magyar nyelvű lapok „az országhatár megszűnéséről” hadováltak – mármint a „mindenre gyógyírnak” tartott EU keretében. (Hurrá! Akkor nem lesz többé ott a gúnyhatár Ártándnál?)
A nagy hamisjátékos, Groza Péter is azzal kábított 1945-ben, hogy a „határok légiesítése” a célja. Majd jött az 1947-es párizsi békeszerződés, a második Trianon, amely éppenséggel nem légiesített semmit, hanem a trianoni diktátumhoz képest további területcsonkítást hozott a maradék Magyarországnak, a Pozsonnyal átellenben fekvő három magyar község elcsatolásával.
Gyurcsányi szereti a jól hangzó frázisokkal való összegzéseket. Ki is jelentette ünnepélyességtől fátyolos hangon: „Nem kell engedni, hogy a múlt keserűsége beárnyékolja a jelen lehetőségeit.” Nocsak, a „jelen lehetőségei” – ez ismerős. Fletónak igencsak kijutott belőlük. Netán Romániában is lízingelni tudna valamit? Tolvaj ott is van elég, nem biztos, hogy jutna még konc…
A „történelmi esemény”, az „áttörés” tehát egy szánalmas, amerikai ízű pojácafelvonulásban merült ki. De azért mégsem volt teljesen eredménytelen.
Megállapodás történt ugyanis a csíkszeredai magyar konzulátus felállításáról. Ugyanbizony miért, kormány elvtársak? Minek kell újabb konzulátus, ha úgyis „megszűnnek a határok”? Vagy mégse? (Erre a szomszéd Árpi bá azt mondta: „Jó ez a szeredai konzulátus. Csak kár, hogy nem román.”).

 



Az Európai Idő honlapja
Az Európai Idő honlapja