Az Európai Idő honlapja
Az Európai Idő honlapja
Az Európai Idő honlapja

 


Csiby Károly:

- LEVELEK AZ ERDŐN TÚLRÓL -

Legyen úgy, mint régen volt! – 1.*
Avagy:
Magyarországot (de először Székelyföldet) meg kell menteni

A 2005/20-as lapszámba írt jegyzetemet ezzel a talán sok olvasó számára furcsának tűnő kijelentéssel fejeztem be: Az államot, a maradék és a leendő magyar államot nem ennek a vörös csürhének kellene vezetnie! Hanem a nemességnek, az igazi nemességnek.

És itt lehet, hogy sokan felkapják a fejüket: Miféle nemesség? Hol van az már?
Másoknak erről a „gonosz, népnyúzó arisztokraták” jutnak eszükbe, úgy, ahogy azt 50 év kommunista agymosása beléjük sulykolta. Vagy a „gyilkos magyar grófok”, amit a Csík vármegyébe önszántukból költözött és ott bőrükbe nem férő sovén román aktivisták kürtölnek szét, álságos emlékművet avatva Cegén, annak a talán legrégibb erdélyi nemesi családból származó gróf czegei Wass Albertnek a nemesi székhelyén, akihez nagyon kellene ágaskodniuk, hogy felérjenek.
Gyakran szokták idézni – sajnos általában nem odaillő szövegkörnyezetben, gúnyos éllel (hitvány pesti kabarékban) – „a nemesség kötelez” mondást, annak is inkább az „elegánsabb” francia változatát: „noblesse oblige”.
A világméretű liberális-kozmopolita médiaagymosásnak köszönhetően ma a „trendi üzletemberek” a sztárok, és nem az „avítt arisztokraták”. A kútmérgezők által világméretűvé tett értékválság közepette talán még van módunk arra, hogy – lehet, hogy utolsó esélyként – felmutassuk a nemességnek a magyar történelemben betöltött szerepét és példáját.
Mi is valójában a nemesség tehát? A mértékadónak számító kortárs információtárak közül a legjobbnak minősíthető Magyar Értelmező Kéziszótár (2003), a Magyar Szókincstár (1999) és a Magyar Nagylexikon (1993-2004) segítségével nézzük meg, mit is jelent a „nemes”, „nemesség” fogalom.
A „nemes” származékszóra visszavezethető szócsalád az egyebek mellett „nemesi nemzetség, család” jelentésű „nem” (latinul „genus”) fogalomra épül. A „nem” ősi szavunk, feltehetőleg iráni-alán eredetű. Belőle ered a „nemz” ige („utódot, nemet, nemzetséget hoz létre”), és így a „nemzet”, „nemzetség”, sőt a „nemzetes” szavunk is, mely utóbbi ismerős a „nemzetes uram” megszólításból.
„Nemes” szavunk alapjelentései: kiváló nemzetségből való, azaz előkelő származású; a feudalizmusban (szolgálataiért) az uralkodó által adományozott földtulajdonnal rendelkező, kiváltságokkal felruházott személy; nemességgel rendelkező személy. A szót jelzőként is használjuk, általában a következő jelentéssel: kiváló, értékes, jeles, erényes, kimagasló, méltóságos, erkölcsileg magasrendű, emelkedett. Ilyen jelentéssel összetételekben szerepel: nemes lelkű, nemes barát, nemes tett, nemes gondolkodás, nemes bor, nemes paripa, nemesfém, nemesacél, nemesgáz (= más elemekkel nem vegyülő légnemű elem), illetve belőle származik a „nemesedik”, „nemesít”, „nemesítés” ige is. Ezzel szemben a „nemtelen”, nem csak „nemességgel nem rendelkező, közrendű egyént” jelent, hanem általában negatív jelzőként szolgál: erkölcsileg alacsonyrendű, alávaló, hitvány, aljas, tisztességtelen, becstelen, érdemtelen, szégyentelen, galád, ocsmány, gátlástalan, elvetemült, gyalázatos, alantas, arcátlan, szemérmetlen, lelkiismeretlen. (Brrr!)
A nemesség valószínűleg már az Árpád-korban azonos értelmű volt a latin „nobilis” szóval, amely köznévként a 13. sz. elejétől állandósult a királyi szerviensek jelölésére, utódaikat tekintették az ország igazi nemeseinek. A nemesi kiváltságok is a szerviensek jogaiból eredtek. A „szerviensek” gyűjtőfogalom: a magyarországi korai feudalizmusban az uralkodó osztálynak a király szolgálatára kötelezett tagjait jelöli – belőlük fejlődött ki később a köznemesség. A szerviensek, a „királyi szolgálónépek” (serviens regis) eredete a honvisszafoglalásra készülő magyarok vérszerződésére vezethető vissza. A vérszerződés egy igen erős és örök szövetség volt. Előzménye az volt, hogy a „szkítikaiak”, akik magukat „dentu-fogarasi magyarnak” nevezték, elhatározták, hogy nem mondanak le jogos tulajdonukról, és elhagyva születési helyüket („Szkítikát”, azaz Kis-Szkítiát), visszaszerzik maguknak őseik földjét, Pannóniát. Az ősi földről a mondák szólnak, Attiláig visszamenőleg, akinek egyenes leszármazottja volt a közülük újonnan megválasztott fejedelem, Álmos. Az első „szerviens” maga a másik hat törzsfő volt, akik nem közvetlen leszármazottai voltak Attilának, és akik ekkor Álmos törzsével együtt esküvel megerősített szövetségre léptek, amit vérükkel pecsételtek meg. Ennek lényege, hogy a hét törzs fiai és leányai egymás között házasodva, vérük keveredésével egy néppé, egy nemzetté válnak. A sokat emlegetett szerződés, amelynek tényleges tartalmát kevesen ismerik, öt pontból állt. Az első az volt, hogy a szövetség vezére (fejedelme) mindenkor Álmos családjából fog származni. A második, hogy a közösen szerzett javakból mindegyikük részesüljön. A harmadik, hogy az esküt tevők és utódaik a vezéri tanácsból és az ország tisztségeiből nem zárhatók ki. A negyedik, ha a hat vezér egyike vagy rokonsága hűtlen lenne a fejedelemhez, vagy egyenetlenséget szítana, vérével bűnhődjék. Az ötödik, ha a fejedelem vagy utódai közül lenne, aki megszegné a megállapodásokat, átok sújtsa.
A szerviensek tulajdonképpen „szabad állapotú népesség” voltak, akik birtokaik révén nem kerültek szolgai állapotba, de az ország előkelői, a későbbi bárók közé sem tartoztak. A bárók eredetileg „jobbágyok” voltak, és ezzel (a magyar „jó” melléknév származékául létrejött) szóval („jobbak”) a Magyar Királyság első évszázadában valamely társadalmi csoport javának, előkelőinek, vezetőinek, a fegyveres kíséret tagjainak elnevezése volt. Később így hívták a királyság világi főméltóságait, majd a „jobbágy” név ezen első jelentését a „báró” név kiszorította.
A magyar nemesség történetének fontos állomása volt a II. András királyunk által 1222-ben kiadott Aranybulla. Az Aranybulla az uralkodó arany fémpecsétjével (bullájával) megerősített dekrétuma: a magyar történeti alkotmány egyik legjelentősebb dokumentuma, a magyar állam alaptörvényei közé tartozó, a társadalmi rétegek jogait összefoglaló, az államműködés alapvető normáit első ízben összegző, 31 cikkelyből álló törvény. Az Aranybulla kiadását egy széles körű társadalmi mozgalom előzte meg, amely a királyi birtokadományozások, az anarchia, a megölt Gertrúd királyné német rokonainak és kegyenceinek visszaélései, a pénzrontás ellen lépett föl. A mozgalom hatására II. András elrendelte az adományok felülvizsgálatát, illetve visszavételét, és kibocsátotta a főként a szerviensek jogait összefoglaló dekrétumát, amely a nemesség alapvető szabadságjogainak első foglalata. Az Aranybulla garantálta az ún. ellenállási jogot is, azaz azt, hogy, abban az esetben, ha András és utódai a dekrétum rendelkezéseit megszegnék, a nemesek „valamennyien és utódaik” a királynak és utódainak „mindörökre ellenállhassanak és ellentmondhassanak”.
A magyar nemesi jog alapja a 14. századra a birtok lett: nemesnek számított a birtokos ember, míg a nemességen kívül rekedteket nemtelennek tekintették, elsősorban a későbbi jelentésben használt jobbágyságot, azaz a földesúri hatalomnak alávetett, de önálló gazdasággal rendelkező parasztnépességet. Nemességet eredeti módon (a király általi nemesi birtokadományozás, illetve birtok nélküli címeres nemesi levéllel való nemesség-adományozás), vagy pedig származékos (nemesi leszármazási) módon lehetett szerezni.
A közfelfogás szerint a nemesség hatalmát az uralkodóra ruházta, aki esküt tesz arra, hogy a nemességet megtartja jogaiban. A nemesek részt vehettek az országgyűlésen és igazgatási, valamint bírói tisztségre választhatták őket. A magyar rendi közjog szerint a nemesség egységes volt, ezért a rendi előjogok (nemesi szabadságjogok) legfontosabbjai minden tagját egyaránt megillették. Ezek a következők: a) a nemeseket büntetőügyekben ítélet nélkül nem lehetett letartóztatni (kivéve, ha felségsértéssel vagy hazaárulással vádolták, ha bűncselekmény elkövetésekor tetten érték, stb.); b) a király kizárólagos bírói hatalma alá tartoztak; c) teljes adómentesség illette meg a nemes embert az országban (kivéve, ha kereskedőként tevékenykedett, mert ezen tevékenysége után őt is terhelte a harmincadvám; ugyanakkor városi telektulajdon, valamint jobbágytelek után szintén köteles volt adózni); d) 1687-ig a nemességet az Aranybulla szerinti ellenállási jog illette meg.
És most vizsgáljuk meg, hogyan alakult ki és különült el egymástól az újkorra a főnemesség (báró – gróf – herceg) és a köznemesség.
Az 1230-as évektől meghonosodott „báró” kifejezés a 15. századig gyűjtőfogalomként az országbárókat (barones regni), vagyis a királyság főbb méltóságviselőit jelölte, úgymint: nádor, országbíró, tárnokmester, erélyi vajda, szlavón, dalmát, horvát és macsói bánok, ajtónállómester, asztalnok vagy étekfogómester, pohárnokmester, lovászmester és főkincstartó. Megkülönböztetett állapotukat a nagyságos (magnificus) cím jelölte. A király e méltóságot hivatali hűbérként (honor) „tetszése tartamára, azaz visszavonhatóan adta az általa kiválasztott főuraknak, de a leváltott tisztségviselők is bárók voltak, és részesültek a bárói kiváltságokban. Ezek közül a legfontosabb, hogy kiemelt helyet foglaltak el az ország vezetésében, a püspökökkel együtt ők voltak a királyi tanács tagjai (praelati et barones). Csak nekik volt joguk saját zászlójuk alatt, zászlósurakként hadba vezetni a hűbéri joguk (honor) alá tartozó hadakozókat (bandérium). A 15. század közepétől a honorok (hivatallal járó hűbérbirtokok) helyébe lépő nagy magánvagyonok urait is báróknak kezdték nevezni, ezáltal a bárók köre kiszélesedett, és megkülönböztették a tényleges méltóságviselő, azaz „igazi” és a „honosított” vagy név szerinti bárókat (barones naturales, 1487), más néven „mágnásokat”. Az újkorban a bárói cím örökletes főrendi címmé vált. A 17. századtól, a grófi cím elterjedése után a báró a grófoknál alacsonyabb rangú főrendek címévé alakult. A kiegyezés (1867) után polgári származásúakat, köztük több nagyiparos családot emeltek bárói rangra és azt 1918-ig adományozták.
Az eleinte királyi megbízotti tisztséget, területi katonai parancsnokot jelentő, germán-frank eredetű „gróf” titulus a középkor végétől a legtöbb európai országban öröklődő főnemesi címmé vált, és számos országban ma is használatos. Magyarországon a középkorban grófnak nevezték magukat egyes horvát (Frangepán, Zrínyi stb.) és nyugat-magyarországi családok (Szentgyörgyi és Bazini) tagjai. Hivatalosan is elismert, öröklődő grófi címet (comes perpetuus), amelyhez grófi uradalom (grófság) is járult, elsőként Hunyadi János kapott (1453), és a középkor végéig még egy-két család (Újlaki, Szapolyai). Puszta címként való adományozása csak a Habsburgok idején, a 16. század végétől vált gyakorivá.
A német „Herzog” szóból eredő alakú „herceg” a történelem folyamán Európában sokfelé használt cím, illetve rang. A régi magyar krónikák duxnak nevezték a királyság előtti fejedelmeket. A királyság létrejöttével a királyi család tagjainak címévé vált (Szt. László I. törvénye 38. cikke). A szintén germán-frank eredetű főnemesi címet Magyarországon a középkorban csak elvétve használták (Corvin János, Újlaki Lőrinc). A 17. századtól a Habsburg-királyok adományozták a római szent birodalmi hercegi címet néhány magyar főnemesnek, elsőként Esterházy Pál nádornak 1687-ben („érdemeit” lásd később), majd II. Rákóczi Ferencnek, a Pálffyaknak, a Batthyányaknak, stb. 1806-tól a magyarországi hercegek osztrák hercegek lettek. Az első magyar hercegi címet Festetics Tasziló gróf kapta 1911-ben.
A főnemesek estén az örökletes főnemesi címek adományozása csak a 16. századtól vált gyakorivá. Ez az adományozás eleinte egy-egy uradalom megszerzésével járt, azonban a 17. századtól már a puszta címet adományozták.
Mint fentebb láthattuk, a 15. századig nemesnek neveztek minden olyan birtokost, aki nem tartozott a bárók közé. Ekkortól a köznemesség a főnemesség alatt elhelyezkedő, jórészt annak familiárisait alkotó, jómódú birtokos réteg elnevezése volt. (Familiáris: olyan nemesember, aki ura háztartásához tartozott, de csakis katonai vagy birtokigazgatási, hivatali, bíráskodási feladatokat látott el ura helyetteseként. Szolgálataiért az úr általában pénzbeli vagy természetbeni jövedelmeiből engedett át neki.) A köznemesség elsősorban területileg, vármegyék szerint tagolódott, szervezeteit a nemesi vármegye intézményei nyújtották. Tagjai közül kerültek ki az alispánok és az országgyűlési követek is. Közöttük mintegy 80 vagyonos és több száz viszonylag jómódú család alkotta a „vitézlő” (egregius) címmel megkülönböztetett réteget, szemben a mintegy 7000 családot kitevő szegényebb (húsz jobbágyteleknél kevesebbel rendelkező) nemesekkel, akiknek csak a „nemes” (nobilis) cím járt. Tágabb értelemben jogilag a köznemességhez sorolták a kisnemesség sokezres és az ún. egytelkes nemesek (parasztnemesség) tízezres tömegeit is. Az ebben az értelemben számított köznemesség a középkor végén az ország földterületének mintegy 30%-át birtokolta.
A fentiekben láthattuk, hogyan alakult ki a 17. század végére a magyar nemesség később általánossá váló kettős tagolódása főnemességre és köznemességre. Van azonban rajtuk kívül egy „harmadik rend”, amely egyedülálló sajátosságainál fogva bizonyos tekintetben elkülönül a „kutyabőr”, azaz a kiváltságlevél meglétéhez kötött nemességtől, sőt azt felül is múlja. Ez pedig a székelység.
Foglaljuk akkor össze ennek a joggal büszke és konokul kitartó nemes nemzetrésznek az egyedien kiváltságos voltát Dr. Szádeczky Kardoss Lajos egyetemi tanár és akadémikus 1927-ben kiadott „A székely nemzet története és alkotmánya” című mértékadó műve alapján.
„A székelység közt eleinte nem volt rendi különbség, minden székely egyenlően szabad volt és a magyar nemességhez hasonló jogokat élvezett. Nem volt köztük jobbágy, szolga-rend. Személyével mindenki szabadon rendelkezett, szabadon költözhetett, nem volt röghöz kötve. Bírói ítélet nélkül nem volt letartóztatható, csupán a tettenkapás esetén. Birtokjoga még a magyar nemesénél is erősebb volt. Ezé hűtlenség esetén vagy magvaszakadtával a kincstárra szállt, a székely birtoka akkor is a családé vagy nemzetségé maradt, vagy rokonok nem létében a szomszédra szállott, annak a jogi véleménynek alapján, hogy az valamikor vérrokon lehetett. A székelység (siculitas) különleges jogalanyiság volt, mely a székely vérből származást és az azzal járó jogok összességét jelentette. Hasonló, de más, mint a magyar nemesség; más, mint a kunság, jászság szintén nemesi szabadsága. Veleszületett nemzetségi jog, melyet a székely nemcsak szülőföldjén élvezett, de nem vesztett el, hanem magával vitte, ha máshová költözött is. Ha székelységét igazolta, a magyar korona területén máshol is székely jogokat gyakorolhatott” anélkül, hogy arról kiváltságlevelet tartozzon felmutatni.
A székelység tehát születéssel járó vérségi jog volt és, éppúgy, mint a magyar nemesség, csakis egyféle volt, eredetileg és elvben legalább a 16. századig. A közfelfogás a székelyeket általánosságban nemeseknek tartja, azaz helyesebben nemesi jogokkal élőknek, mely jogoknak legfőbbike az adómentesség és a szabad birtokjog, s ezzel szemben legfőbb kötelességük a személyes katonáskodás. Az eleinte egyenlő rangú és rendű székelyek között a vagyonkülönbség és a katonáskodás különböző módja eleinte kétféle rendet hozott létre: az előbbkelők és a közemberek (közszékelyek) rendjét. Ezt később Mátyás király (1473), majd II. Ulászló (1499) kiváltságlevelekkel rendezi, és kialakul a később a székelyek között szigorúan megkülönböztetett három rend, vagyis társadalmi rangosztály. Ezek között az első rendbe tartoznak a főemberek (seniores, potiores, primores), akiknek legalább három nyíl (sorshúzással juttatott) földjük és vagyonuk volt. A második rendbe a lovas ősöktől való származásra utaló módon elkülönült lófők (primipili, equites) tartoznak, akiknek módjuk volt arra, hogy lovon harcoljanak. A harmadik rendet a közrend, vagy köznép (communitas, plebeji) alkotta: később, a 16. század végétől pixidarii, puskás gyalogok, darabontok, a 17. század elejétől „szabad székelyek” – akiknek nem volt annyi vagyonuk, hogy lovon harcolhattak volna. Mindhárom rendbeli székely teljesen egyenlő és kivétel nélkül nemes volt. A magyar korona területén minden székely, aki szabad székely vérből való származását igazolta, a nemesi jogokat mindenütt élvezhette. A székelyek eredetéből származik nemességük, mellyel „mindannyian élnek, habár ekét vagy kapát forgatnak is”, és innen van szabadságuk, mely szerint minden évi adófizetéstől és a szolgaság teherviselésétől teljesen mentesek és szabadok, csupán két kötelességük van: a hadfelkelés (személyes katonáskodás) és az ún. ököradó. Ez utóbbi némi magyarázatra szorul. A székelyek, mint szabad és hadköteles nemzet, adófizetés helyett a királyi családban előforduló némely ünnepies alkalomkor (a király koronázása, lakodalma és első fia születésekor) mintegy önkéntes ajándékul, minden telek (később minden 4-6 ökör) után egy-egy ökröt adtak. Az ilyen ökrökre a király vagy a székely szék nevének kezdőbetűjét szokták sütni, emiatt az ököradót „ökörsütésnek” nevezték.
Összegzésképpen: A székely főember és a lófő, valamint a lófő és a gyalogos közember között csak a hadi táborozás módjában és a tisztségek vér szerint való viselésének jogában volt, de a személyes szabadságra nézve nem létezett különbség.
Méltán jelenti ki a fentebb idézett szerzőnk ezt a gondolatzáró értékelést: „A székelyeknek ez a sajátos jogrendje eredményezte azt, hogy a székely egyrészt arisztokrata volt, azaz büszke az ő nemességére, másrészt demokrata, mert nem tűrt maga felett urat: jogilag a közrendű is egyenlőnek tartotta magát a lófővel, vagy a primorral. A székely közszellem és jogérzet ezért volt oly élénk, önérzetes és féltékeny a szabadságra, érzékeny a jogegyenlőségre. A székely társadalom és közszellem egységesebb volt, mint bármely más az egész nagy Magyarországon.”
Értik, uraim?
És értik a második december ötödike, a „magyar” országgyűlés 2005. szeptember 26-ai szégyenteljes szavazásának üzenetét? Amelyből most már mindenki láthatja azt (amit sokan már régen tudnak), hogy a Soros-ölebként annak idején, a 80-as évek második felében Amerikában kiképzett Fidesz-főkolomposok most már végképp megmutatták azt, hogy kik is valójában!
Láthatjuk tehát, hogy, amint a kutyából sem lesz szalonna, a kommunistából és a liberálisból sem lesz soha tisztességes magyar ember!
Mi maradt még, ami megmenthető? SINN FÉIN! MI MAGUNK! És ha nem sikerül, legalább megpróbáltuk. És nem váltunk alávaló árulóvá! Fel a fejjel! Fel a zászlóval!
EZ A MI FÖLDÜNK!
Gondolkodj, székely!
És kezdj el mindennap imádkozni újra így:
„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában!
Ámen.”

Úgy legyen.

-------------
* Olvasóink megértését kérjük a címbéli megfordított számozásért (elzőző lapszámban a 2. rész jelent meg!). A több részre tervezett eszmefuttatás megértését ez a baki szerencsére nem befolyásolta! - A szerkesztő.


.

 

 

Az Európai Idő honlapja
Az Európai Idő honlapja