Csiby Károly:

- LEVELEK AZ ERDŐN TÚLRÓL -

Legyen úgy, mint régen volt! – 2
Avagy:
Magyarországot (de először Székelyföldet) meg kell menteni

A magyar ember mindig büszke volt a becsületére, az adott szavát betartotta, féltve óvta tisztességét, nevének tisztaságát. Ezt a büszke nemzetet sikerült a liberalizmusnak és ikertestvérének, a kommunizmusnak egy tartás és öntudat nélküli, önző és szolgalelkűen fogyasztó tömeggé lezüllesztenie. Azazhogy majdnem sikerült. Mert vannak még székelyek. És vannak még vér szerint és megtartott becsület szerint is nemesek, annak ellenére, hogy 1945 után a vörös csürhe fizikailag is megpróbálta kiirtani a magyar arisztokráciát, sajnos szinte teljes sikerrel.
A régi, igazi magyar nemesség általában mindig veszélybe került, amikor idegenek bitorolták a hatalmat az ország fölött. Akik mindig azzal kezdték, hogy megtámadták és megnyirbálták az ősi magyar jogrendet.
A mohácsi vész után a maradék Magyar Királyságba hullarablóként besomfordáló Habsburg-Ausztria serényen elkezdett nemesi címeket-rangokat osztogatni. De ez még nem volt elég az Itáliából csúfosan szalasztott, bizonyíthatóan zsidó gyökerű újdonsült osztrák uralkodóháznak. Zavarták őket a magyar „rendek” ősi előjogai, közülük is egy bizonyos. Az ún. „ellenállási jog” alappillére volt az ősi magyar jogrendnek. Amint a fentiekben láthattuk, az Aranybulla 31. cikkelye szerint ez a „Jus resistendi” nem más, mint az egyházi és világi előkelőket és a királyi szervienseket együttesen és külön-külön megillető jog a kiváltságlevelet megsértő királlyal szemben, amely feljogosít hűtlenség vétke nélküli (büntetlen) ellenállásra és ellentmondásra. A „magyar jog bibliájának” tartott Hármaskönyvében (1514) Werbőczy István „országbírói ítélőmester” az ellenállási jogot nemesi alapjogként értelmezte. Azonban, röviddel Buda 1686-os „visszavétele” (mármint Ausztria számára) után, a Wesselényi-féle nemesi szervezkedést könyörtelenül megtorló I. Lipót magyar király és német-római császár az Erdélyt a telhetetlen Habsburg-birodalomba bekebelező Diploma Leopoldinum-mal iktatta ki az aktív nemesi ellenállás lehetőségét.
És itt kezdődik, sajnos, a nemesség egy részének haza- és nemzetárulása is. Az ezt előkészítő 1687. évi országgyűlésen a Habsburgok örökös királyságának elfogadtatásában és az Aranybulla ellenállási záradékának eltöröltetésében döntő szerepet játszott egy régi magyar nemesi család dicstelen leszármazottja is, akinek itt szerzett érdemeit azonnal bőségesen meg is háláltak a bankárlelkű Habsburgok. A galántai előnevű Esterházy magyar főnemesi család eredetét az Árpád-kori Salamon-nemzetségre vezeti vissza és az Esterházy nevet lakóhelyükről, a csallóközi Eszterházáról vette, amelyet a 16. század első felében élt Benedek használt először. Benedek fiának, Ferenc pozsonyi alispánnak három fia volt.
Az elsőszülöttől, a későbbi Miklós nádortól ered a család úgymond legrangosabb ága, a fraknói vagy hercegi ág. Ebből az ágból született 1635-ben herceg Esterházy Pál az akkor még Magyarországhoz tartozó Kismartonban (ma Eisenstadt), Esterházy Miklós és Nyáry Krisztina fiaként. A lexikon szerint „hadvezér, politikus, költő, zeneszerző” foglalkozású főnemesi sarj, a Habsburg-ház szolgálatában szerzett érdemeiért (1687. évi országgyűlés) még abban az évben „birodalmi hercegi” rangot kapott. Túlzott Habsburg-párti elkötelezettsége miatt elvesztette a magyar rendek bizalmát, s a Rákóczi-szabadságharcban már nem fogadták el közvetítőként. Amúgy tényleg „művészlélek” volt (mint a hazaárulás bűnével terhelt lelkűek javarésze), egyházi zenét is szerzett: a halála előtt két évvel, 1711-ben megjelent Harmonia Caelestis (Égi összhang) című egyházi kantáta-gyűjteménye állítólag a magyarországi műzene egyik legértékesebb korai emléke.
Az ember azt gondolná, hogy egy nemesi családra ennyi haza- és nemzetárulás elég volt. De nem, ezt is lehetett még fokozni. Ebből a galántai-fraknói Esterházy ágból született ugyanis 1950-ben a világszerte nagy pénzekkel sztárolt liberális fenegyerek, Esterházy Péter, Kossuth-díjas (1996) magyarországi író. Aki anyai ágon „jó származású”, tehát zsidó. Aki – a „szintén zenész” Spiró György, Petri György, Eörsi István és mások mellett – magyarmocskolásért kapott Kossuth-díjat. Azért az „életművéért”, amelynek ez is a része: „“Szeresd a magyarodat, mint tenmagadat. Kívánd a magyarodat, ha hozzád bújik, simogasd. De ne a szőre visszájáról. Az erogénzónákat piros-fehér-zölddel jeleztük. (...) A rágalmaktól magyarod minősége alig változik, az esetleges vizeletfoltokkal ne törődj, bazmeg... (...) Kezdő magyarbarát inkább kanmagyart tartson, ne szukát! Tanácsosabb fajtiszta magyart beszerezni, mint valami bizonytalan származású magyart. Az a fehér-gyöngy-hibrid magyar. Micsoda baromság. Promenád-mischung itt mindenki. Öreg magyart ne vegyünk. Évente kétszer fürösszük, semmiképpen se többször. A magyart következetesen dicsérjük vagy dorgáljuk... jól van, magyar, jó magyar, illetve keményen, határozottan: pfuj, magyar, helyedre!... Ami a pelenkázást illeti, legjobb a magyart minden étkezés előtt tisztába tenni. Szoptatás 3 óránként.” (Így gondozd a magyarodat)
Ez a szégyentelen, „promenád-mischung” hercegi leszármazott legutóbb tovább fokozta a közírói (útszéli) trágárság most már felülmúlhatatlan szintjét. A Soros-pénzekből mesterségesen életben tartott szennylap, az Élet és Irodalom (amelynek címéből csak az „és” kötőszó az igaz, valószínűleg azért is emlegetik belterjes olvasói körében csak így) 2005/34. számában Esterházy Péter közzétett egy „abszolúte zseniális írást” – legalább is pályatársa, Aczél Endre szerint. (Tudják, aki a kommunizmus idején „Acsádi” fedőnéven a Katonai Hírszerzés főtisztje volt, továbbá, a Freeblog.hu ügynöklistája szerint – jó zsidóként – a Moszad ügynöke is.) Esterházy – akinek könyvei amúgy is tele vannak másoktól kimásolt és egymásra dobált mondatokkal, amelyeket ő szerényen „vendégszövegeknek” nevez – ezúttal „saját magától plagizált” és cikkének elejére egyik régi könyvcímét írta: Kis magyar pornográfia. A tőle megszokott zavaros mondatokat indázó publicisztikai remekében megvédi a Párizsból mocskolódó és emiatt megrótt agg Fejtő (Fischl) Ferencet. Kossuth-díjas szerzőnk ilyen érveket fűz amúgy is zagyva okfejtésébe, amellyel „reagál” egy el nem hangzott, de a poén kedvéért csupán általa kitalált vádra (Fejtő „buzi is”): „Gondolom, az előfeltételezés az, hogy a nemzeti érzelmű magyar heteroszexuális. (Ne tessék előre inni a medve bőrére, ebből még nem jő, hogy minden pinabubus jó magyar volna. Igaz, nem is kizáró ok. Ha ehhez hozzávesszük, márpedig hozzávesszük, hogy nincs baloldali meg jobboldali pina, akkor... de csitt, ennyire nem reményt keltő a haza jelene, jövője, múltja.)” És, ha ettől még nem kapkodna levegő után a kedves olvasó, akkor itt a “csattanós” vége: “Ekkor - mégiscsak - nagy levegőt vettem, s noha mind a mamámnak, mind Gizellának, a gépírónőmnek, ha élhetek evvel a genitívvel, ígéretet tettem, hogy lehetőség szerint nem beszélek csúnyán, és a bűnre vezető alkalmat is elkerülöm, arra gondoltam, hogy a magyar nyelvnek, múltnak, hagyománynak, szellemiségnek, önbecsülésnek, keresztény neveltetésemnek, piarista diák múltamnak, a józan észnek, és egyáltalán a nemzeti fölemelkedésnek, valamint a Professzorok Batthyány Körének tartozom annyival, hogy ennek az izének a micsodáját csöndben elküldjem a picsába, már-már.” Ez hát a „fentebb stíl”? Bravó, herceg elvtárs! „Noblesse oblige”…
Koszorús szerzőnk minden bizonnyal beteg lelke azonban nem csupán trágárságot és kéjesen öncélú pornográfiát produkál irodalom, illetve publicisztika gyanánt. Évekkel ezelőtt megírt egy „sikerszagúnak” szánt könyvet, és a hazaárulást elkövetett felmenője, Esterházy Pál birodalmi herceg aggkori kantáta-gyűjteményének címét adta neki: Harmonia Caelestis. A műben „égi harmóniájú” emléket állít családjának, leginkább a szeretett apjának. Akiről, mit tesz Isten, röviddel a valóban nagy kasszasikert hozó könyv megjelenése előtt, kiderült, hogy besúgó volt a kommunista rendszerben. Más ilyenkor megrendül, esetleg elszégyelli magát, majd elhallgat. És leállítja a könyv kiadását. Nem így szerzőnk. ő még ebből a szégyenfoltból is pénzt csinált: megírta a szintén jó bevételt és (kétes) babérokat hozó „folytatást” Javított kiadás címmel…
Mondhatnánk: az alma nem esik messze a fájától. Sajnos, a fenti példán kívül voltak még ilyen, az ősi nevüket beszennyező nemesuraink.
Az Esterházy családhoz hasonlóan, egy másik régi (de szintén nem túl régi) magyar nemesi család, a Károlyi nemzetség is bővelkedik hazaárulókban. Bár a nagykárolyi előnevű főnemesi család a honfoglaló Kaplony nemzetségig vezeti vissza a családfáját, a genealógiai szakirodalom szerint az első ismert, a Károlyi nevet használó családtagok a 16-17. században éltek. A bárói rangot Károlyi Mihály (1585-1626), a grófit Károlyi Sándor (1669-1743) nyerte el. Ez utóbbi címadományozás 1712-ben történt. Ez már önmagában is sokat mond. És vajon minek fejében? Károlyi Sándor, Szatmár vármegye főispánjaként, 1703 nyarán szétverte az éppen csak szerveződő kuruc csapatokat, azonban – Rákóczi sikerét látva – ugyanaz év őszén már ő is csatlakozott a fejedelemhez, altábornagy, tábornagy, majd 1710-től a kuruc hadsereg főparancsnoka lett. A fejedelem akaratával szembeszegülve azonban 1711-ben aláírta a szatmári békét, és a kuruc csapatokkal a majtényi síkon letétette a fegyvert. Jutalma nem maradt el: a békekötésben vállalt szerepéért III. Károly király 1712-ben grófi rangra emelte. Lovassági tábornok, majd császári tábornagy lett, és több mint 30 évet élt még árulása után, bőséges jólétben és magas rangban.
Ugyanebből a nagykárolyi Károlyi családból született 1875-ben gróf Károlyi Mihály, akit sokat emlegettek az utóbbi száz évben: a kommunizmus idején „jó Károlyi Mihályként”, de leginkább hitvány hazaáruló „vörös grófként”. A kortársai által egyszerűen „degeneráltnak” titulált, farkastorkú, beszédhibás, nem túl erős jellemet mutató főnemesi sarj ugyan jogásznak tanult a budapesti egyetemen, de már kezdettől inkább politikával foglalkozott, „természetesen” az ún. szabadelvű párt oldalán. Tanult hivatását nem gyakorolta, inkább országgyűlési képviselőként múlatta az időt az Ország Házában. No meg kártyázott, ahogy az egy igazi dzsentrihez illik. Ez utóbbi tevékenysége nem volt oly sikeres, emiatt, liberális barátai segítségével, főúri kapcsolatokat kihasználva, hitelért kuncsorgott Franciaországban még a világháború előtti évben. Miután ebben sem járt sikerrel, igyekezett „jól nősülni”: 1914-ben elvette gróf Andrássy Katinkát. A hozomány, sajnos, nem sokáig tartott. Az egykor hatalmas földbirtokokkal rendelkező Károlyi család maradék vagyona a keze között elúszott, úgyhogy a szélhámos gróf 1919. februárjában tulajdonképpen a jelzálogkölcsönök fejében már rég a bankok tulajdonába átment földjeit „osztotta” ügyes propagandafogással Kápolnán.
Ettől azonban csak silány ember lenne, de még nem haza- és nemzetáruló. Ez utóbbi bűnöket is sorozatosan követte el. A kezdetben az Apponyi Albert-féle Függetlenségi Pártban politizáló Károlyi Mihály nem elégedett meg a képességeihez méltó másodrangú szereppel, hanem, miután pártszakadást idézett elő, összeállt a zsidó Vázsonyi (Weissfeld) Vilmos-féle „demokrata-szocialistákkal”, akiknek irányítói a Magyarország szétrombolásán beteges dühvel dolgozó Jászi (Jakubovics) Oszkár, valamint a szifilisszel fertőzött későbbi kommunista népbiztos, Kunfi (Kunstätter) Zsigmond voltak („szintén zenészek”). Az eleve álhazafi Károlyi ekkor vált elkötelezett (fizetett?) internacionalistává. A világháború negyedik évében, 1917. nyarán egy, a békét előkészíteni szándékozott nemzetközi szocialista konferenciát szerveztek a semleges Stockholmban, amelyről kiszivárgott, hogy a Károlyival egy blokkban lévő szociáldemokraták Erdélynek román autonómiát követelnek, és a konferencián ezt a kívánságukat jegyzőkönyvbe is vétették. Amikor erről számonkérték, Károlyi fölényes hangon kijelentette: „Ezen semmi felháborodnivaló nincsen. Mindenben egyetértek Jászi Oszkárral, még ha győzünk is, akkor is oláh autonómiát kell adnunk Erdélynek és minden oláh lakosságú országrésznek.”
Unokabátyja, Károlyi Imre és politikai ellenfelei 1918. januárjában hazaárulással, az ellenséggel való együttműködéssel vádolták. A végképpen az erkölcsi és politikai züllés útjára került Károlyit 1918. tavaszán már Svájcban találjuk, ahol, népes propagandamisszó kíséretében, részt vett a békekonferencia előkészületein, hogy „lépéseket tegyen az antantnál a béke érdekében”. A hitelét vesztett politikust azonban egyetlen antant-diplomata sem fogadta. A megalázott gróf ekkor bosszút forralt: levelet írt Bernből Genfbe Henri Guilbeaux-nak, a francia bolsevikok vezérének, és felszólította, hogy „dolgozzanak együtt” a világforradalom lángra lobbantásán, mert svájci útja arról győzte meg őt (Károlyit), hogy a békének egyedüli és legfőbb akadálya a francia imperializmus. A svájci hatóságok 1919. január végén Henri Guilbeaux ellen kommunista üzelmei miatt vizsgálatot indítottak, és a házkutatás során előkerült ez a levél is, amely rövid úton a francia kormány kezébe jutott. Ion Bratianu román delegátus éppen e levélre hivatkozva kérte az antant haditanácsától az új demarkációs vonal kijelölését, nem akarván kitenni úgymond egyetlen magyarországi román nemzetiségű lakost sem a fenyegető bolsevizmus veszélyének! A román delegátus e levéllel bizonyította az antant haditanácsa előtt, hogy Károlyi már 1918 óta tudatosan készíti elő a bolsevizmust Magyarországon. Az antant haditanácsa március havában, az ún. Vix-jegyzékben új demarkációs vonalat jelölt meg, színmagyar területeket adva át a román hadseregnek.
De 1918 tavaszától Károlyi Mihálynak volt még néhány döntő és végzetes lépése. A világháború végén az ő vezetésével alakult meg a Magyar Nemzeti Tanács. Az ún. „őszirózsás forradalom” (tulajdonképpen liberális-kommunista zavargás) erőfitogtatása nyomán a nádori (homo regius) tisztséget betöltő József főherceg Károlyit október 31-én miniszterelnökké nevezte ki, aki felesküdött a királyra. Másnap azonban „visszakérte” esküjét, és a MNT előtt „Magyarországra és a magyar népre” esküdött fel. Ez igen jól hangzik, csak sajnos a valóság más képet mutat. Az események ekkor felgyorsultak. Reményre okot adó fejlemény volt, hogy 1918. november 3-án, a Padova melletti Villa Giustiban Viktor Weber gyalogsági tábornok és Diaz olasz vezérkari főnök, az antant összes haderejének megbízottja aláírta az Osztrák-Magyar Monarchia és az antant közötti fegyverszüneti egyezményt, amely lezárta az I. világháború harci cselekményeit. A ránk, magyarokra is érvényes szerződés érintetlenül hagyta az ország területét, a demarkációs vonalat Nagy-Magyarország határain húzta meg! A teljesen illegitim módon „köztársasági elnökké választott” Károlyi Mihály (aki a külügyi tárcát is megtartotta magának) kezdeményezésére és sürgetésére „különegyezményt” készítettek elő, amelynek aláírására 1918. november 13-án került sor Belgrádban.
Ezt megelőzően, alig 3 nappal a padovai fegyverszüneti egyezmény aláírása után, Károlyi Mihály népes küldöttség élén a szerb fővárosba utazott, és átadott egy Jászi Oszkár által megfogalmazott ún. Memorandumot. Tormay Cecile a híres Bujdosó könyvében ezt írja erről a szégyenteljes irományról: „Hasonló okmányt emberek saját országukról még nem írtak soha. Fegyverszünetet mentek kérni a számunkra és vádat emeltek ellenünk az ellenség előtt: “Elnyomtuk a nemzetiségeket, zsarnokai voltunk a szabadságnak.” A zsidó Erdős Renée „költőnő” Ballada c. versét kiplakátolták a fővárosban: „Elment Belgrádba jó Károlyi Mihály / … bús Károlyi Mihály… / … nagy Károlyi Mihály…”
Lássuk, hogyan írja le a fegyverszüneti egyezmény előkészítésének körülményeit Tormay Cecile az említett művében: „Franchet d’Esperay Szalonikiből érkezett repülőgépen Belgrádba, a találkozásra. Díszőrséget állított a szállása elé. Díszbe öltözött, mellére tűzte összes kitüntetését és így fogadta azokat, akikről úgy vélte, hogy Magyarország küldöttei. Károlyi Mihály és társai sportsapkával, térdnadrágban és gamásliban jelentek meg mintha futballmeccsre mentek volna a Népligetbe. A tábornok meglepetve mérte végig a társaságot. Rideg és lenéző lett. Kezet nem adott senkinek, összefonta mellén a karját. Kezdetben megütközéssel, majd ironikusan hallgatta végig Károlyi tökéletlen beszédét. Miután pedig átvette a Magyarországot vádoló memorandumot, melynek Jászi volt a szerzője, a lámpa fénykörébe állította a küldöttséget és figyelmesen megnézte egyiket a másik után. - “Vous étes Juif?” (Ön zsidó?) - kérdezte Hatvanytól, aztán Jászira pillantott, aztán Károlyira: “És maguk is zsidók?” Leplezetlen ellenszenv tükröződött az arcán, amikor Károlyi, mint a forradalom vívmányait bemutatta neki a munkás- és katonatanács két kiküldöttjét. A katonatanács képviselőjének, Csernyák századosnak, kérdőn mutatott a gallérjára, melyen hiányzott a rangjelzés: “Vous čtes tombés si bas?” (Ilyen mélyre süllyedtek Önök?) - és bólintás helyett gőgösen hátralökte a fejét, sarkon fordult és otthagyta őket. Elment ebédelni tisztjeivel, anélkül, hogy meghívta volna a küldöttséget, pedig az asztala számukra is terítve volt. Az öndelegátusok elképedve meredtek egymásra. Hogyan fogják ezt bejelenteni az elbolondított és megcsalt országnak, mellyel Károlyi és sajtó a hosszú hónapokon át elhitette az “antant-összeköttetések” és a “jó béke” meséjét? Ijedtükben egymást okolták és valamelyik azt mondta Károlyinak: “Pesten úgy ünnepeltek, mint egy félistent és most úgy bántak veled, mint egy kutyával...” Károlyi és társai aznap éhen maradtak Belgrádban, Franchet d’Esperay tábornok pedig, miután megebédelt, tábori egyenruhába öltözött és kemény szavak kíséretében átadta a deputációnak a szörnyű, lealázó fegyverszüneti feltételeket. Ez történt Belgrádban november 7-én. Egy nappal később, tegnap este pedig, Budapesten, a Keleti pályaudvaron összegyűltek a kormány tagjai a delegáció ünnepélyes fogadására. Károlyi Mihályné, Jászi Oszkárné és a többi “forradalmi nő”, mint ahogy ők magukat nevezik, szintén ott voltak. De az ünneplők hiába vártak. Károlyi és kísérete félt... A ferencvárosi kis pályaudvaron megállították az udvari vonatot, suttyomban kiszálltak s a rosszul világított állomáson hamarosan elszéledtek. Hátsó ajtón, így szöktek be a belgrádi szégyennel a megcsalt városba.”
A 18 pontból álló egyezmény értelmében a demarkációs vonal a Szamos felső folyásától (Beszterce) Marosvásárhelyig, a Maros mentén Szegedig, onnan Szabadka-Baja-Pécs között és a Dráva folyása mentén húzódott. Ez volt tehát a méltatlan tárgyalófél számára kiszabott feltételeket tartalmazó egyezmény, amelyet már néhány hét múlva megsértettek: a román csapatok francia beleegyezéssel decemberben átlépték a Maros vonalát, december 24-én elfoglalták Kolozsvárt, az újonnan alakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság a hónap végére megszállta a Muraközt, a baranyai háromszöget, Pécset és a komlói szénmedencét.
És a „jó Károlyi Mihály” által már Svájcban elgurított gyilkos hólabdából elindult a lavina. Március 21-én megérkezett a Vix-jegyzék, amely gyakorlatilag a trianoni határok közé kényszerítette a vörös gróf által bitorolt szerencsétlen országot. Károlyi ekkor gálánsan átadta a hatalmat a Kun (Kohn) Béla vezette vörös csürhének, és elkezdődött a 133 napos rémuralom.
Az országpusztítás történetéhez hozzátartozik még néhány mozzanat. Az illegitim „köztársasági elnök” frissen kinevezett, szintén illegitim hadügyminisztere, a zsidó Linder Béla, akit ritkán láttak józanul, 1918. november 1-jén, nyilvánosan és dülöngélve kijelentette, hogy „nem akarok többé katonát látni”, és parancsot adott a fegyverletételre. Az olasz frontról hazatérő, elfáradt, de teljes haderejű és a hazánk védelméért harcolni kész hadsereget leszerelte. Amikor a belgrádi fegyverszüneti egyezmény engedményeitől vérszemet kapott, az antant által jól felszerelt román és szerb hadseregek rárontottak a védtelenné vált országra, már nem volt ütőképes magyar hadsereg, amely meg tudta volna védeni Magyarországot.
Károlyi Mihálynak ma is áll a szobra a Parlament előtt. Igaz, néha leöntik vörös festékkel.
A Hét Görög Bölcs egyike, Szólón híres mondása így szól: „Nemo ante mortem beatus” – azaz: „Senki nem (lehet) boldog a halála előtt.” De azért nem kell hitványnak sem lenni!
Ne keseredjünk azért el, mert a nemesség nem csak ilyen hitvány, korcs fajzatokból állott, hanem szép számmal idézhetünk olyan magasztos példaképeket, akik tényleg bizonyítják, hogy a nemesség mindig a nemzet gerince volt és az is maradt. De erről majd a következő számban.
Kezdjünk el hát mindennap imádkozni újra így:
„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában!
Ámen.”
Úgy legyen.