Az Európai Idő honlapja
Az Európai Idő honlapja
Az Európai Idő honlapja

 


Frigyesy Ágnes:

Ki a magyar?
 

Ki a magyar? – tette fel a ma is aktuális kérdést Illyés Gyula 1939-ben. Majd Szigethy Gábor művészettörténész a nyocvanas évek végén elindította Gondolkodó magyarok című sorozatát a Magvető Kiadónál, kis könyvecskében közölve nagy írónk, költőnk erről szóló gondolatait. Szigethy a kérdés feltevéséről így vélekedik: Nem a kérdés elhibázott vagy felesleges. A hazug válaszok vastag rozsdája rámerevedett gondolkodásunkra: a sokféle rozsdát kellene magunkról levakarni.
Illyés Gyula szórakoztatásból felidézi, milyennek látott bennünket egy jámbor német püspök: Freisingeni Ottó az 1100-as években. „Külsejük marcóna – írja rólunk –, szemük beesett, termetük alacsony, viseletük vad, nyelvük pedig barbár, úgyhogy a sorsot kell vádolni, vagy isteni türelmet kell csodálni, mely e szörnyetegeknek ilyen pompás ország birtokbavételét megengedte.”
Illyés megállapítja: Nem nagyon tetszettünk neki. Majd hozzáteszi: A tudomány nem a szelíd lelkészt igazolta. Az Árpád-kori vitézek kiásott csontváza között van jócskán szálfatermetű is, a leírások szerint az egész Árpád-család magas volt.
Illyés Gyula véleménye szerint: Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog. Megemlíti Petőfi Sándort, akinek apját Petrovicsnak hívták, mégis a nagy magyarok között tartjuk számon. Vallja: Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől.
Nagy írónk megállapítja: Minden egészséges nép fejlődik. Nő, mint a fa, azzal a különbséggel, hogy a nép valóban az égig akar nőni, az igazi nemzet nem ismeri a halált, magát örök életűnek érzi. Ez a szép benne, ez a vigasztaló a halandó ember számára, ezért érdemes nemzetbe tartozni.
A fajta belülről
Illyés Gyula eljut addig a következtetésig: Rejtelmes kimondani, de mégis úgy van, hogy vannak bátor és gyáva, udvarias és goromba nemzetek, vannak izgágák és türelmesek, akárcsak az emberek közt. Vannak szolgaiak és szabadságszeretők. Ezeket a tulajdonságokat észre lehet venni nemcsak a nagy történelmi pillanatokban, hanem abban is, hogy egy-egy nép hogyan énekel, udvarol, szeret, hogyan fogadja a halált. Ezek a tulajdonságok az évszázadokon való együttélés, a közös életkörülmények, és környezet hatása alatt fejlődnek ki.
Észrevételezi: Ha megvizsgáljuk a magyar lelki tulajdonságait, valamennyi alján a szabadság szeretetét leljük… Nyilván más népnek is fontos ez. De nem sok nép van, amely szenvedéssel, vérrel annyi bizonyítékát adta szabadságszeretetének. Mint mondja: Aki a szabadságot szereti, az becsüli és szereti más szabadságát is. A magyarság már a honfoglalás korában ilyen türelmesen és testvériesen volt szabadságszerető. Illyés kijelenti: A szabadságot nem lehet kétféleképpen értelmezni. Egy nemzet sem követelhet magának a népek sorában több szabadságot, mint amennyit ő ad külön-külön minden fiának. A szabadság belülről épül kifelé, mint az almára a héj, csigára a ház.
A legnagyobb magyar, gr. Széchenyi István pedig ezt vallja: Minden csak a szabadság érzésében fejti ki magát egész tökéletességében.
Szavaink vizsgálata a következő ismeretre juttatja: Sok ősi szavunk van, amelyre büszkék lehetünk, de legnagyobb büszkeséggel a feleség szót mutathatjuk fel a világnak. Azt hirdeti ez a szó, hogy már abban az időben, midőn a világ legtöbb népénél az asszony még rabja, szolgálója vagy ágyasa volt csak a férfinak, a magyar férfi mellett örömben, bajban, de jogban is feles társként állt.
Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt,
sem a börtönben, sem a gondolatban
E hosszú fejtegetés után feltehetjük ismét a kérdést: Ki a magyar? Illyés Gyula így válaszol: Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban. Magyar az, aki az értelmet szereti, aki szenvedélyét csak akkor engedi szabadon, midőn a szó már nem használ az igazság elfogadtatására. Minden nép közösség. Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek.
Jeles írónkkal tovább elemezhetjük viszonyulásainkat más népekhez. Mi volt az oka a majd négy századig tartó lengyel-magyar barátságnak, amely valóban majdnem olyan meghitt volt, amilyennek a politikai dörgedelmek mondják…Vannak nemzetek, melyek földrajzilag oly távol esnek, hogy hírt is alig hallanak egymásról. De amikor elvétve, véletlenül mégis összeakadnak, ámulva tapasztalják, hogy gondolkozásuk, temperamentumuk, ízlésük mennyire azonos, mennyire összeillenek ők ketten. Közös vonásokat mutatnak a lényeges nagy dolgokban, de – ami még csodálatosabb és jellemzőbb – a legapróbbakban is. Például egyformán gondolkoznak a nőkről vagy a szabadságról. Vagy mindketten borivók, noha körülöttük mindenki más sört iszik.
Szellemi fajkutatás
Volt idő, évtizedek voltak, amidőn a Habsburgok germanizáló törekvése úgy látszik, célt ért, s a germánság politikailag meg tudja szállni a török-tatár-betörések elleni küzdelemben elgyöngült országot, ezek a magyarság történelmének legszomorúbb korszakai. A politikai uralom következményeképp a közigazgatás, az oktatás, sőt az egzakt tudományok is mutatnak némi germán hatást. A szellem azonban, a magyarságnak nevezhető lélek mindig konokan ellenáll. Egy jottányit sem vesz át a germánság sajátos és oly értékes szellemiségéből, vagy ha átmenetileg valamit belőle átvesz is, rövidesen türelmetlenül, meglepően heves ellenhatások közben adja ki magából – írja a költő. Majd megállapítja, a jó hatásokat viszont mily könnyedén átvettük: A reformáció megindulásakor az európai civilizációba már szervesen beletartozó Magyarország bámulatosan rövid idő alatt luterizál. A reformáció nagy hullámai Magyarországon vetődnek legmagasabbra, talán azért is, mert kelet felé csak idáig terjednek, itt ütköznek az ortodox szlávokba, akik egy cseppet sem vesznek át belőle. Az ifjú magyar hitújítók örömmel vándorolnak Heidelbergbe és Wittenberg-be, lelkesen hozzák haza az új igéket, melyekből aztán még csodálatosabban rövid idő alatt egy különös magyar protestantizmus alakul ki, oly nemzeti, hogy „magyar vallásnak” nevezik… A „magyar vallás” alapjai egy francia nyelvű teológus elveire helyezkednek, Calvinéira, aki itt annyira otthonossá, magyarrá válik, hogy nevét nemcsak a nép, de az írástudók is magyarosan ejtik. A magyar református templomokban ma is Clément Marot Dávid-zsoltárainak fordítását éneklik, akit különben a nép éppoly derék magyarnak érez, mint magát Kálvint. Így reagál a nemzet legérzékenyebb tudata, a szellem.
Kit fenyeget a magyar?
Illyés Gyula érdekes tanulmányában felidéz egy diákvigadalmat, amikoris Franciaországban, Arcachon városában francia diákbarátaival mulatott. Egy ideig együtt énekeltek, majd a hangulat emelkedésével, ki-ki azt, ami épp eszébe jutott. Illyés Gyula magyar dalt énekelt. Amikor az egyik francia hirtelen hozzá fordult: – Miért fogod a fejedet? – A fejemet, én? – Vagy a tarkódat. Még most is ott a kezed. Fáj? Csak akkor vette észre. Az író bal tenyere valóban ott volt hátul a nyakszirtjén. – És a másik kezeddel miért mutogatsz folyton? Mit fenyegeted azt az ártatlan holdat? Ez is igaz volt – állapítja meg az író. Nóta közben magasra emelt mutatóujjam állandóan billegett, akár egy korholó tanítóé, magam is rácsodálkoztam. Megzavarodtam. – Nálunk így szokás – felelte –, hozzátartozik az énekléshez. – Másképp nem megy? Fenyegetni okvetlenül kell? Nem ment másképp. Megpróbálta Illyés, hogy ő is úgy énekeljen, mint ők, karba tett kézzel. – Nem ízlett, becsületesen elkezdeni sem tudtam. Először azt hittem csak én vagyok így. Magyarországra hazajövet az első nap elmentem az otthoni kocsmába. Megnyugodtam. Vasárnap volt, épp juhászok készülődtek vigasztalódni. A harmadik pohár után szinte parancsszóra emelkedtek az ujjak, s kezdték leckéztetni előbb a poharat, aztán a mestergerendát. Ebből tudtam, hogy ének következik. Az Isten a megmondhatója, kit fenyegetnek a magyarok, mihelyt lelküket szabadjára engedik – írja Illyés Gyula.
Ki a magyar? – tehetjük fel ismét a ma is az aktuális kérdést. Vajon tudjuk-e rá a választ? Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban – írja Illyés Gyula. Vagyis tiszta lélekben és gondolatban – tehetjük hozzá. Hol vagytok tiszta lelkű magyar testvérek? Ki-ki adja meg magának a választ, ha tudja.
Széchenyi István gondolatával búcsúzom olvasóimtól: Minthogy magyaroknak teremtett bennünket az Alkotó, legyünk is azok, és tisztára magyarok!.

 

 

Az Európai Idő honlapja
Az Európai Idő honlapja